Nyereg a vánkosunk, izzasztó az ágyunk

A szablya népszerűsítését tűzte ki célul Zsolnai Gábor katonai hagyományőrző, aki szablyaforgatásra tanít gyerekeket, felnőtteket egyaránt. A francia idegenlégió szanitéc iskolájában végzett, majd 8 és fél évet szolgált katonaként. Közreműködésével alakult meg az Idegenlégió történelmének első íjászklubja. Hazatérése után hosszútávlovaglással kezdett foglalkozni. Történelmi lovas útjai Spanyolországból és Kazahsztánból indultak, vagy éppen a Szent Korona országait kerülték meg. Létrehozta a Bajvívó Magyarok Hagyományőrző- és Sport Egyesületet, melynek célja a szablyavívás népszerűsítése. Társaságuk a 16. századi török hódoltság korát mutatja be. A végvári vitézeknek és a könnyűlovas harcmodornak minél hitelesebb megismertetésére törekedve haditornákon vesz részt, rendhagyó történelem órákat tart, és gyakorta korabeli viseletben jelenik meg közöttünk.

A legtöbb ember, aki komoly hivatással csinál valamit az életben, már gyerekkorában megkapja ehhez az útravalót. Veled is így történt?

Az első könyv, amit elolvastam az Egri csillagok volt. Rám úgy hatott a regény, hogy onnantól fogva csak faltam a történelmi témájú könyveket. Így szerettem bele a katonaságba. Talán ezeknek az olvasmányoknak is köszönhetően gyerekkoromban volt egy visszatérő ámom, melyben harci viseletbe öltözve lóháton vágtázom a mongol pusztaságban.

Az olvasmányélmények és álmok ellenére valahogy mégis az idegenlégióban kötöttél ki.

Igen, mert komoly hatással voltak rám Rejtő Jenő könyvei is. A regényeket olvasva ellenállhatatlan kalandvágyat éreztem.

Már kezdem érteni.

Az is közrejátszott, hogy 19 évesen üres volt a zsebem. Miután leszereltem a honvédségtől, édesapám mellett dolgoztam három hónapot, mint szobafestő. Amikor letelt az idő, megszámoltam, mennyi pénzem van, és úgy kalkuláltam, hogy éppen eljuthatok Strasbourgig, de Párizsig már nem. Tudtam, hogy Strasbourgban van toborzó iroda, és még azt is, hogy a francia hadseregben nem követelik meg az idegen nyelvtudást. A hazai laktanyai élmény után vágytam rá, hogy tisztességes kiképzést kapjak.

Feltételezem, hogy légiósként szeretted volna bejárni a nagyvilágot.

Tisztában voltam azzal, hogy hol vannak az idegenlégió ezredei szerte a világban. Tudtam, Dzsibutiról, ami egy homok- és kősivatag közepén van Afrikában, tudtam Francia Guyanaról, ami az Amazonas őserdő északi oldalán található, és képben voltam más helyekről is, amelyek egzotikusak voltak számomra. Rejtő Jenő megteremtette bennem a légió nimbuszát, ami iránt szinte már sóvárogtam. Végül ezek a várakozásaim be is teljesültek. Szolgáltam Afrikában, Dél-Amerikában, Szarajevóban és Koszovóban.

Megtanultál franciául?

A francia hadseregben csak szolgálati időben kötelező a francia nyelv használata. Azon kívüli időben bármilyen nyelven beszélhetsz. A legtöbb légiós ezért megelégszik néhány száz katonai kifejezés használatával. Én ettől többre vágytam. Vásároltam egy számítógépet és egy CD formátumú enciklopédiát, majd ahogy gyerekkoromban tettem, itt is elkezdtem történelmi regényeket olvasni. Csak éppen francia nyelven. Amit nem értettem, azt kikerestem az enciklopédiából. Azt hiszem, jól megtanultam franciául, mert leszerelést követően sokszor alkalmaztak francia tolmácsként.

A mai Zsolnai Gábor, aki itt ül velem szemben, azonban nem gépfegyverrel a kezében vált ki elismerést a gyerekekből. A francia hadseregben arra is volt lehetőséged, hogy megtanulj bánni a régi korok fegyvereivel?

Nem, dehogy, ezeket már mind itthon tanultam a leszerelést követően. Még légiós voltam, amikor rendeltem magamnak egy íjat itthonról, ami annyira megtetszett a katonatársaimnak, hogy kértek, rendlejek nekik is. Ennek folyományaként alakult meg később az idegenlégió első íjász klubja. Ezt nem én, hanem az utánam jövők hozták létre. Én csupán a folyamat elindítója voltam. Franciaországban ugyan erős a vívás hagyománya, de vívni mégsem ott, hanem a budapesti Testnevelési Főiskolán tanultam meg.

És a lovaglás?

Az egy hosszabb történet. Soha nem tanultam lovasiskolában futószárazni. A légiós szolgálatot követően még két évet éltem Franciaországban, amikor egyszer csak kaptam a hírt, hogy egy hagyományőrző magyar csapat Attila és Bulcsú vezér útvonalát járják lóháton Magyarországról egészen az Atlanti-óceánig és vissza. A lakótársammal kaptunk az alkalmon, és néhány napra vendégül láttuk őket. A beszélgetések során gyorsan eljutottunk a meghívásig, vagyis kértek minket, hogy tartsunk velük az út további részén. Azt tudni kell, hogy én akkor még életemben nem ültem lovon. A meghívást persze elfogadtam és néhány napra velük is tartottam az úton. Az már az én szerencsétlenségem volt, hogy éppen ezekben a napokban rekord távot lovagoltak, ami napi 55 kilométer volt. Esténként nagyon éreztem a csontjaimat. Így indult a lovas karrierem. Ők meg erre fel még tovább ugrattak, hogy semmi baj, hazafelé lesz egy üres lovuk, és csatlakozzam újra a hazafelé vezető úton. Néhány nap közös lovaglás után, ahogyan azt előre elterveztük, el is váltunk egymástól. Mindent eldobva rohantam viseletet készíttetni. Visszaúton a Pireneusok lejtőin csatlakoztam újra. Együtt hazalovagoltunk, és többé már vissza se tértem Franciaországba.

Úgy meséled a történetet, amiből nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy ez életed egyik meghatározó élménye volt. Úgy tudom olyannyira, hogy ezt követően újabb lovas túrák következtek.

A hazatérést követően fél évvel megkerültük az ezeréves határt, majd következett a kazahsztáni lovas út 2009-ben, melynek során lóháton bejárjuk a Selyemút egy részét. Kazahsztán fővárosából, Alma-Atából indultunk a hazavezető 6700 kilométeres útra, amit 6-7 hónap alatt tettük meg.

Ahogy én képzelem, rettentő bonyolult lehet egy ilyen utat megszervezni. Hogyan lehet a szálláshelyeket előre megtervezni? Hogyan történik a határátlépés, vagy éppen mit ettetek és ittatok? - hogy csak a legzűrösebbeket említsem. Voltak ilyen jellegű nehézségek az út során?

Vittünk sátrat magunkkal, de nem sokszor használtuk. Legtöbb alkalommal a szabad ég alatt volt a szállásunk. Ilyenkor a ló nyerge a vánkos, a ló izzasztója az ágy. A legnagyobb kihívást inkább az időjárás okozta. Volt olyan napunk a Kaszpi-mélyföldön, amikor 54 Celsius fokot mértünk. A sivatagban nem tehettünk mást, minthogy leszúrtuk a szablyákat, rátettük a lovak izzasztóját, így csináltunk magunknak árnyékot. További nehézségeink a határátkelésekkel voltak. Többször letartóztattak minket illegális határátlépésért. Ilyenkor bevittek minket az őrsre, ahol végül mindig kiderült, hogy rendben vannak a papírjaink. Összeadva ezeket a várakozásokat, több mint egy hónapot töltöttünk ezzel az út során.

Feltételezem, hogy egy lovas úton volt időd átgondolni az életed. Mivel töltöttétek az időt?

Ott csak a jelennel foglalkozol. Folyamatosan volt mit csinálni. Nem használtunk GPS-t a tájékozódáshoz, hanem térképet és iránytűt. Az ember egyébként nagyon picinek és kiszolgáltatottnak érzi magát a sztyeppén. Kazahsztán óriási ország, ahol a fővárostól északi irányban bozótos sztyeppe található, melynek a növényeit csak a teve eszi meg. Ettől még Északabbra már lovak is csak ritkán vannak, és azon túl pedig ott van sivatag. Aki oda betéved, élve nem jön ki. Olyan érdekes ország ez, ahol sok folyó vize sós. Azt tudtuk viszont, hogy 50 kilométerenként van egy tanyarendszer, amit ők kislaknak mondanak. Igyekeztünk ezek között haladni. Ezen a lovasúton éreztem először azt, hogy milyen Isten tenyerén lenni.

Voltál tehát katona itthon és külföldön, majd megtanultál íjászni, lovagolni és vívni. Mindezekre jó sok időt rászántál. Mikor jött el az a pillanat, amikor arra gondoltál, hogy a tudásod át kellene adni másoknak?

A kazahsztáni lovas túra után rögtön. A Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont kért fel, hogy tartsak szablyavívás foglalkozást a gyerekeknek, mert azok nem szeretnek mozogni. Gondolták, hogy én majd rá tudom venni őket. És jól gondolták, mert sikerült. A legidősebb tanítványaim, akik mostanában válnak felnőtté, onnan kerültek ki.

Kész módszertanod volt arra, hogyan kell a szablyavívást tanítani?

Dehogy! Először csak vívás volt és elmélet, aztán jöttek a párbajok, majd még később a csaták. Évekbe telt, mire a módszertan kialakult.

Egyáltalán hogyan lehet visszafejteni több száz éves mozdulatokat? Vannak erről feljegyzések vagy rajzok?

Ajtósi Dürertől van 3-4 ábrázolás, ez szinte minden. Nem maradt ránk magyar szablyavívó kódex. Ami pedig külföldön egyáltalán még fellelhető, az tőr- vagy kardvívásról szól. Nekünk kell mindent újra kitalálni. Sajnos ez a helyzet tőlünk Nyugatra, ahol eltűnt a kardvívás, a lovagi vívás, mert már nem volt rá szükség, és ez a helyzet tőlünk Keletre is, így tehát a törököknél és más türk népeknél sem maradt fenn semmi. Próbálkoztunk azzal, hogy más népektől visszatanulunk valamit. Eltöltöttünk 5 napot a kozákoknál Rostovban, aztán mi is meghívtuk őket, és ugyan sokat tanultunk egymástól, de végül csak az derült ki, hogy ők sem örökölték, hanem feltámasztották a vívás tudományát.

Ez azt jelenti, hogy újra fel kell találnotok a mozdulatokat, a vágásokat, a szúrásokat és cseleket?

Maradt olyan említés a krónikákban, hogy komiszvágás vagy csalfavágás, de csupán ennyi. Ezeket nem rajzolták le, és nem készült részletes leírás ezekről. A korabeli párbaj leírásokból lehet némi következtetést levonni, de hogy konkrétan milyen technikákat használtak, hogyan vívtak, azt pontosan nem lehet tudni. Amink ma van, azok interpretációk, nem pedig tézisek. A gyerekeknek a kitalált mozdulatokat és szabálytrendszert tanítjuk. Ezzel elsősorban az a célunk, hogy tiszta legyen a vívás. Nálunk nincs együttes találat, mint más vívásnemekben. A gyerekek nagyon gyorsan megtaníthatok egyébként a vágások értékelésére, és becsületesen jelzik a bírónak, hogy mi történt a küzdőkörben.

Maga a vívás csupán egy része a végvári kultúrának. Milyen egyéb módon igyekszel megismertetni magát a kultúrát a gyerekekkel?

Egy évben négyszer veszünk részt ostromjátékon. Ezeket az alkalmakat mindig valamelyik várban tartjuk, ahol eljátsszuk a várhoz kapcsolódó csatát. Törekszünk ezeket a helyszíneket és alkalmakat csaták évfordulóihoz kapcsolni. A gyerekek szívesebben jönnek ostromjátékra, mint versenyre, mert itt egész nap harcolhatnak, szemben a versennyel, ahol, ha kiestél az elején, már vége is a részvételnek.

A Búzaszemen kívül másol is tartasz szakkört?

Budapesten és vidéken több helyszínen is, de a Búzaszemben van a legnépesebb csapatom. Itt 16 fővel indultunk 5-6 évvel ezelőtt, és ma 42 gyerek jár a foglalkozásokra.

Hogyan zajlik egy foglalkozás?

Először mindig alaposan bemelegítünk. Minden alkalommal van párbaj és csatajáték, majd pedig a legvégén elméleti oktatás. A szablyavívás egyik erőssége, hogy állandóan mozogni kell, mert vagy te üldözöl másokat, vagy téged üldöznek mások. A foglalkozások állandó része a csapatmunka, mivel ez egy csapatjáték, amelyben mindkét oldalon van egy kapitány, akiket a gyerekek maguk választanak meg. A kapitány dolgozik a legtöbbet. Ő állítja fel a stratégiát és a taktikát, ő mondja meg, hogy ki lesz a jobb szárnyon és bal szárnyon, ő jelöli ki a hadnagyokat, a százlóvivőt, és ő mozgatja a csapatokat. Ez utóbbi a legnehezebb, mert valós időben kell irányítani, komoly taktikai érzéket igényel és el kell érnie, hogy engedelmeskedjenek neki a csapatok.

Sokszor pillantottam már rátok itt a Búzaszemben egy-egy edzés közben, ahová a gyerekek utcai viseletben vagy tréningruhában jönnek. Az ostromjátékokon azonban viseletben vagytok. Aki úgy dönt, hogy csatlakozik hozzátok, annak honnan lesz végvári viselete?

Ez nehéz kérdés. Nincsenek viselet készítőink. Mostanság van alakulóban ez a szakma. Mindent, amit viselni szeretnénk, azt egyesével ki kell találni és meg kell varratni. Az a szándékunk, hogy mindenkinek legyen teljes végvári viselete a csizmától a süvegig. Idén ebben változás áll be, mivel a Nemzeti Művelődési Intézettől komoly támogatást kapunk a viseletek elkészíttetésére.

Van azonban olyan része is a viseletnek, amihez nem kell más, csak egy hajvágógép és némi bátorság.

Az üstökre gondolsz?

Igen, persze. Egyre több gyereken látom ezt a hajviseletet a Búzaszemben.

Pedig az én üstököm nem jó példát mutat, mert már nagyon megkopott. Ahogy a ruházkodásnak, úgy a hajviseletnek is van történetisége. Az üstök, mint hajviselet a 16. században jött divatba és a 17-18. században uralkodó frizura volt. Ennek több oka is lehetett, mint a higiénia, a fejen esett sérülések egyszerűbb varrása, vagy éppen az, hogy megkülönböztető jegyként szolgált a harcos rend számára, ahogy más társadalmi rendek, például a papok is megkülönböztették magukat az öltözetükkel, sőt, hajviseletükkel is. Az üstök egyébként nem magyar sajátosság, az egész világon ismerték és viselték ennek különböző változatait, így például az irokéz indiánok és a japán szamurájok is. Kazahsztánban azt láttam, hogy szinte minden gyereknek üstökre volt nyírva a haja.

Ezek szerint nagy elődjeink is üstököt viseltek?

Ugyanezt a hajat viselték nemzetünk olyan nagyságai, mint Bocskai István, Bethlen Gábor, Wathay Ferenc, Esterházy Pál, akikről ábrázolásaink is vannak, és valószínűleg hordta így a haját Tinódi, Balassi, a Báthoryak, Hunyadi katonái, a hajdúk, és a kurucok is. A mai hagyományőrzők és művészek közül pedig elég a nemrégiben elhunyt Kátai Zoltán énekmondót említenünk.