Együtt rezegni emberrel és fával

A gardonról lehet tudni, hogy a reneszánsz idejében egész Európában elterjedt kisérő hangszer volt. Az idők folyamán aztán egy egészen kicsi térségre, Gyimesre szűkült a használata. A Moldvában konzerválódott koboznak még ennél is rejtélyesebb az eredete. Annyi azonban bizonyos, hogy a moldvai népzenének és vele együtt a koboznak ma reneszánszát éljük. Ennek ellenére egy ritkaságról beszélünk. Ritkaságról abban az értelemben is, hogy valaki manapság hogyan válik kobozkészítő mesterré. Egy ritkaság ritkaságáról lesz itt most szó. Tóth Olivér Artúr, a Búzaszemben használt kobzok készítője erre a ritkaságra tette fel az életét. Egy vidám lelkű fiatalemberrel beszélgettem.

Emlékszel még rá, hogy mi volt az első hangszeres élményed?

Kis koromban egy zene- és testnevelés szakos iskola testnevelés szakára jártam, de mindig irigyeltem a zenészeket. Aztán végül tizenegyedikes gimnazista voltam, amikor az egyik osztálytársam elkezdett citerázni, és akkor döbbentem rá, hogy nálunk a pincében is van egy citera. Ez a hangszer még a dédmamámé volt és vagy tíz évet állt a pincében, de arra tökéletes volt, hogy elkezdjek muzsikálni és végül e hangszer sérüléseit javítottam először, így a hangszerészethez is ez volt a kezdőlépés.

Később, amikor már tudtad, hogy mit akarsz csinálni az életben, beiratkoztál hangszerésznek egy iskolába?

Végzettségeim szerint van egy OKJ-s képzettségem protokollból, de bölcsészdiplomám is van. Kettő is. Alapszakos magyar tanár és drámapedagógus vagyok. Mondhatjuk, hogy diplomás pályaelhagyó hangszerész lett belőlem. Bár ez nem teljesen igaz: tanár is vagyok. Zenét és hangszerjátékot is tanítok, valamint különböző pedagógiai programokban is részt veszek.

A hangszerkészítő nem egy túl gyakori szakma. Hogyan merült fel benned annak a gondolata, hogy hangszerész legyél?

Volt egy nem megfelelő kobzom, hogy szépen mondjam, egy nagyon régi szegedi gyári citerám, meg nagyapám régi mandolája. Mindegyiknek volt valami baja. Én úgy nőttem fel, hogy nekünk nem nagyon volt. Nem voltunk gazdag család, nagyon sokszor magunknak kellett megoldani a dolgokat. Akkoriban még azt sem tudtam, hogy létezik hangszerész szakma. Azt gondoltam, hogy ha meg kell javítani, hát megjavítom magam. Nagyapám pici barkácsasztalát hoztam föl ehhez a pincéből, és azon kezdtem el farigcsálni. Ezek borzalmas mókolások voltak, de aztán annyira érdekelt, hogy elkezdtem ezzel komolyabban foglalkozni. Ez az asztal aztán az első pár hangszer építése alatt az ágyam mellett ált a régi szobámban, így hát akkortájt gyakorlatilag fűrészporban aludtam.

Volt kitől tanulnod a hangszerkészítést?

Egyik nagyapám táncos ember volt a Bartók táncegyüttesben. Másik nagyapám gitáron, mandolán, klarinéton is játszott, állítólag jól, de én őt sosem hallottam zenélni, mint ahogy a másik nagyapámat sem láttam táncolni. Ehhez képest – úgy tizenhét éves koromtól – én is sokat táncoltam és sokat zenéltem. Egyiket sem iskolában tanultam (bár később jártam táncegyüttebe). Nem volt zenei mesterem, akihez sok éven át jártam volna. A népzenét a lehető leghagyományosabb módon tanultam, vagyis ültem a táncházakban, és lestem a kobzosok kezét, hogy mit csinálnak a hangszeren. Amit eltanultam, azt otthon egyedül próbálgattam.

Milyen hangszeren játszol még?

Hamiskodom más hangszereken is, de alapvetően kobzosnak tartom magam. Egy-két hetet vagy hónapot jártam zenetanárhoz hegedülni, Halmos Attilához és Ocskai Ritához az egyetem alatt. Volt olyan, hogy Attilához beültem péntek délután kettőkor és este hétig ott töltöttem az időt. Amikor hegedűs jött, akkor kicsit brácsáztam, amikor brácsás jött, akkor kicsit bőgőztem. Így malackodtam mindenféle hangszeren. Bár nem vagyok különösen jártas benne, de a szolfézs különösen vonzott, és vonz a mai napig is. Nagyon jó matekozásnak tartom.

Hogyan lett belőled hangszerkészítő?

Úgy kezdtem el, hogy vágjunk bele a fába, de szó szerint. Az első hangszeremnél konkrétan elővettem egy sniccert, és belefaragtam a hangszer nyakába, mert túl szélesnek találtam. Ez rettenetes dolog, senki ne csinálja. Tessék egy kicsit tanulni előtte!

Úgy érted, mesterektől?

Igen. Ez egy kedves kis történet. Akkoriban ismerkedtem meg Nagy Ottó hangszerésszel, aki viola de gambákat készít. Ő is úgy kezdte a szakmát, hogy nem volt elég jó a saját hangszere. Mint megtudtam tőle a pályája kezdetén ő is felkeresett egy hegedű készítő mestert és kérte, hogy tanítsa ki őt. A mester fogadta, kezébe nyomott egy öl fát, és azt mondta neki, hogy gyere vissza, amikor ez már hegedű. Ennyi volt az oktatás. Velem hasonlóan történt. Nagyon sokat kellett könyörögnöm Ottónak, hogy fogadjon egy fél délutánra. Akkor leültetett a műhelyében, másfél-két órát magyarázott, aztán elküldött, hogy jöjjek majd vissza, amikor összeraktam az első hangszeremet. Nekiláttam hát elkészíteni a hangszert, ami csak félig volt a sajátom, mert a hátát még Kurdi Gábortól vásároltam. A hangszerem fedlapja az első nap összetört, mert rosszul építettem meg a gerendázatot. Átmentem vele Ottóhoz, aki segített felnyitni a hangszert. Azt hiszem ez alkalommal mondta nekem, hogy „Olivér, rá fogsz jönni, mi csak hibákat készítünk”. Ez egyrészt azt is jelenti, hogy mindig lesz, ami nem tökéletes az ember munkájában. Másrészt pedig azt, hogy mindig van hova fejlődni.

Hogyan választottál magadnak mestert?

Nagy Ottót tartom mesteremnek, de az áttanított órák száma nem volt rettenetesen sok. Csupán két-három utcára lakott tőlem, tehát nagy szerencsém volt, hogy egy kiváló mester dolgozik csupán karnyújtásnyira. Ottó nagyon jó pedagógus, igazi mester típus. A szeme rezdüléséből is lehet tanulni, mert úgy viselkedik, hogy minden egyes mozdulata tanít.

Elegendő-e egy mestertől tanulni?

Pásztor Endrét tartom a másik tanáromnak, bár hivatalosan ő sem tanított. Amikor még teljesen ismeretlenül felhívtam, megmondta, hogy nem fog kitanítani. Akkor mérges voltam rá, most hálás vagyok neki, mert be tudtam járni a saját utamat. Teljesen megértem, hogy egy vadidegennek nem mondta, azt hogy „Gyere, cimbora, dolgozz nálam, tanulj tőlem!” Aztán, amikor elkezdtem a saját hangszereim építését, sokáig ő volt az, akinek először megmutattam az egyes darabokat. Kipróbálta és rengeteg jó meglátással, tanáccsal látottal el. Ma meg már úgy vagyunk Endrével, hogy bizonyos fákat együtt vásárolunk, közösen rendelünk a hangszerekhez.

Milyen fából készül a koboz?

Amilyen fából megcsinálják. Csak valamelyik nem lesz annyira jó. Komolyra fordítva: a legtöbb húros hangszer rezonánsa, avagy fedlapja valamilyen fenyőféle, de például vörös cédrust is használunk. A kobzok hátát legtöbben juharból építik, de a cseresznye, dió, mahagóni és még más fajok is jók lehetnek. Én magam nagyon szeretek kísérletezni az anyaggal, például titkos kedvencem a kotibe. Ebből készülnek nálam a fejek évek óta. Dolgozom még más egzóta fákkal is, amelyek általában gyönyörűek, de nagyon nehezen beszerezhetők, drágák és sokszor nehezen formálhatók. Nem is beszélve arról, hogy ezen fáknál nem szabad megfeledkezni az ökológiai felelősségről sem.

Hogyan képzeljem el azt, amikor fát vásárolsz? Az ácsok a tüzépre mennek vagy fűrészáru kereskedésbe. A hangszerészek hol veszik a fát? A hangszerész ellátó vállalatnál? Létezik ilyen?

Van ilyen, létezik. Különböző hangszerfákat forgalmazó vállalatok vannak. Alapvetően a fedlapokat rendeljük innen, mert nagyon körülményes megfelelő minőségű anyagot találni a tüzépes fák között, és azok sem úgy vannak vágva, hogy a hangszerekhez optimálisak legyenek. Erdélyből és Törökországból is szoktam rezonáns fát rendelni. Egyébként itthon is vannak nagyon jó fakereskedők, ahol megfelelően kezelt, jó minőségi fát lehet kapni, de ezek általában gitárépítéshez vágott anyagok. Apró hangszerész gyalukkal felszerelkezve megyünk vásárolni. A kereskedésben kicsit meggyaluljuk a durván felfűrészelt a fákat, hogy meg tudjuk vizsgálni a minőségét. Nem feltétlen szeretnek minket a fatelepeken, mert egyesével átválogatunk akár három rakat fát is, gondolkodunk, méricskélünk órákon keresztül, aztán végül elviszünk két szálat. Vagy akár egyet sem.

Egy hangszerkészítő műhely felszerelése is hasonlóan aprólékos munkával járhat. Te hány éve építed a saját műhelyed?

Nagyjából tíz. Nagyrészt egyedül dolgozom. A két öcsém szokott segíteni. Ők főként olyan munkákban vesznek részt, amihez nem kell szaktudás, de egyre jobban beletanulnak a bonyolultabb folyamatokba is.

A te műhelyed ajtaján kopogtatott-e már nálad fiatalabb hangszerkészítő?

Volt, hogy jött volna, de nem tudtam fogadni. Volt, hogy jött más, de nem illettünk össze, mert még nagyon a saját útját kereső kamasz volt és nem tudott igazán figyelni a hangszerekre. És volt, hogy egy hangszer erejéig együtt dolgoztam egy régi barátommal, ami nagyon jó volt. A műhelybe az ember nehezen enged be akárkit. Ez a szakma elmélyült figyelmet igényel, és ha valakivel nem vagytok azonos hangnemben, akkor már te sem tudsz megfelelően figyelni a saját munkádra, és hibázni fogsz. Nagyon izgalmas dolog egyébként együtt készíteni el a hangszert, de nem könnyű megfelelő munkatársat találni.

A te hangszereidnek van-e saját stílusa?

Igen. Azt hiszem, hogy a Borsakobozokat könnyen fel lehet ismerni. Alapvetően nagyon funkcionálisan gondolkodom, de van bennem egy jó adag művészkedés is. Éppen ezért az, amit én a saját stílusomnak mondanék az mindig az, hogy mi a jó a kobzosnak. Én egy lusta zenész vagyok, és nem szeretem nagyon erősen lenyomni a húrokat, ezért igyekszem olyan hangszereket építeni, amiket finoman lehet kezelni. Nem szeretem, ha a hangszer vágja a kezemet, ezért úgy alakítom a fejeket is, hogy kényelmes legyen őket megfogni. Különböző alaptulajdonságokkal rendelkező hangszereket építek, keresem a tökéleteset, arra törekedve, hogy az adott stílusú kobzolásnak a legmegfelelőbb hangszert építsem. Sajátos stílusjegyem még például a kávanyílás kialakítása. Ez a hangszer oldalán található kis lyuk, ami a zenész felé közvetíti a hangot. Éppen mostanában kaptam egy ezzel kapcsolatos kritikát. Örülök annak, hogy kapok ilyen megjegyzéseket, mert ezek segítenek a fejlesztésben, az új megoldások megtalálásában.

Van annyi megrendelésed, hogy a hangszerkészítés teljesen lefoglalja az idődet?

A hangszerkészítés mellett tanítok is. Nagyon sok polgári foglalkozásom volt már. Dolgoztam cukrászdában, voltam eladó, kiadói munkatárs. Alapvetően nehezen tűröm a monotonitást és szeretek több dolgot csinálni. Ha egy héten nem mozdulok ki a műhelyből, akkor abba belepistulok. Egy ideig nagyon akartam jó gimnáziumi tanár lenni, de rájöttem, hogy nem lennék jó tanár egy állami intézményben, mert nem tudok együtt rezegni azokkal a bugyuta játszmákkal, amik ezekben az intézményekben mennek. Én nem ezekre az ügyekre akarok figyelni, hanem kizárólag a tanítványokra. Ezért nem is tanítok állami iskolában, valószínűleg nem is ott fogok soha. Magántanítványaim viszont vannak, és alternatív iskolákban tanítok.

Van-e új téma, anyag vagy szakma, ami felé mostanság kikacsintgatsz?

Mindig van új dolog, ami érdekel. Nyaranta táboroztatok, tanítok, gyerekprogramokat szervezek. De hosszú távon a játékok, tanulmányi segédanyagok fejlesztése és a digitális rajzolás, animálás is érdekel. Most – többek között - azon vagyok, hogy a pilisszentlászlói Waldorf iskolában jól induljon a kobozoktatás. Ezért is szeretnék nagyobb hangsúlyt fektetni a zenetanításra. Nem tartom magam kimagasló zenésznek. Viszont azt gondolom, hogy a zenei tudásom és a pedagógiai képességeim arra jók, amit azon a lejtőn, amit népzene-szeretetnek hívunk, páros lábbal meg tudjam lökni a növendékeket, aztán már gurulnak maguktól.

Azért is szeretnék erre hangsúlyt fektetni, mert azt látom, hogy a kobozoktatás nagyon szerteágazó, gyakran a gyűjtésszerű játékmód kárára. Általában, amikor népzenét oktatunk, törekedni kell arra, hogy a gyűjtés szerint tanítsunk, szerintem ez minden hangszeren így van; így kellene lennie. Sajnos azt látom, hogy a legtöbb helyen a koboz oktatás ez alól kivétel. Ennek oka lehet, a koboz régies hangolása, és játékmódja is egészen más logikájú, mint akár más tájegységek zenéje, akár a modern zenék. Vagy az a tény, hogy míg más hangszereknél a különböző tájegységek is ráállíthatók tanulás szempontjából egy nehézségi görbére, addig a kobozhoz egy tájegyég van csak.

Nem gondolom magam nagy hagyományőrzőnek, nincs nagy paraszt bajszom, nem vagyok egy nagyon népijóska, ennek ellenére fontosnak tartom a tiszta forrásból táplálkozó népzenét. Jelenleg talán kevesebben mondják azt, hogy próbáljunk meg először gyűjtésszerűen játszani, próbáljuk megérteni ennek a logikáját, és csak aztán csináljunk Beatlest. Ami egyébként tök jó!

Csak Moldvában használnak kobzot a magyar népzenében?

A gyűjtések idején alapvetően igen – volt mondjuk két muzsikus, akik Pusztináról Baranya megyébe települtek, és egyikük kobzos volt –, de igen a koboz Moldvára jellemző. Az írott források azonban arra engednek következtetni, hogy a teljes magyar nyelvterületen elterjedt hangszer volt. Valószínűleg egy eredeti magyar hangszer a koboz. A hangszerről szóló legrégibb írott forrás 1237-ből származik és Magyarországon keletkezett. Itt Choboz alakban, valószínűleg személynévként szerepel. A koboz a környező országokba, vagy éppen Nyugatabbra nem igazán ment tovább. Az közismert, hogy a románok és a moldávok is használják a hangszert. Gyakran egészem más technikával játszanak igen magas színvonalon, érdemes ezeket a zenéket is hallgatni.

Van piaca a koboznak? Úgy értem, hogy meg lehet ebből élni? A gitárt mindenhol ismerik és használják, de a koboz használata leszűkül földrajzi értelemben is, a felgyűjtött hangzóanyag terjedelmét tekintve is.

Van rá igény, mert egy különleges és felívelőben lévő hangszertípus. A 20. századra nagyon standardizálódott egy-egy hangszertípus a zenében. A koboznak viszont van egy sajátos varázsa: ismerős és mégis ismeretlen; pengetős, de mégsem gitár, lant szerű, de mégsem az. Se nem sorolható tisztán az európai lantokhoz, sem pedig a keleti lantokhoz. Ezen túl nagyon sajátos hangtónusa van, nagyon kemény hang pattan ki belőle. Mondhatjuk, hogy sokféle húzóereje van.

Hegedűből, gitárból és ukuleléből, vagyis a divathangszerekből létezik gyári kivitelű, mégpedig sokféle gyári kapható. Kobozból csak kétféle van: a nagyon kellemetlenül rossz minőségű gyári és a mesterhangszer. A világon tíz-húsz kobozkészítőnél nincs több, és mivel kevesen vagyunk, van elég megrendelésünk. Amíg gitárból vagy hegedűből viszonylag keményen megvannak a sztenderdek, vagyis ezeknél a hangszereknél tizedmilliméterek is számítanak, addig koboznál ugyan ezt a játékteret centikben mérjük. Mi, mai kobozkészítők azt a kutatómunkát folytatjuk, amit Amati mester folytatott a 16. században a hegedűvel kapcsolatban. Ezért is van minden kobozkészítőnek nagyon másfajta gondolkodásmódot követő hangszere manapság.

Mitől lesz jó egy koboz?

Van ennek egy érzelmi része, vagyis, hogy az adott hangszer kedves-e a gazdájának. Ettől még ez a hangszer lehet akár rossz is. Szakmai értelemben a koboztól azt a két dolgot várjuk el, hogy megszólaljon és hogy játszható legyen. Ezek az elvárások természetesen nagyon hosszan leírható szöszöléseken múlnak. A hangszer hangját befolyásolja az, hogy benne hagyok-e húsz deka fát a hangszerben vagy sem, vagy hogyan gerendázom a fedlapot, vagy hogyan illesztem a fákat egymáshoz. Ellenben az, hogy milyen méreteket használok a nyaknál a húrok alátámasztására, már a játszhatóságot befolyásolja. A legnagyobb kihívást mégis az jelenti, hogyan csinál az ember olyan hangszert, ami majd 10-20 év múlva is játszható lesz.

Ez olyan hosszú időnek számít egy hangszer életében?

Nem, egy jó hangszer ki kell bírja akár száz-kétszáz évig is, de mi hangszerkészítők nehezen kerülünk húsz év múlva olyan helyzetbe, hogy a saját hangszerünkkel találkozzunk. Nem azért, mert nem szeretnénk, hanem mert egyáltalán nem biztos, hogy az akkori tulajdonos tudja, hogy ki volt a készítő, és az sem, hogy hozzá akarja vinni karbantartásra. Számomra az is kérdés, hogy ott leszünk-e húsz év múlva is a pályán. Meg tudjuk-e majd vizsgálni a saját hangszereinket?

Te ott leszel? Számodra ez élethivatás?

Remélem, hogy igen, de hivatásomnak azt gondolom, hogy önazonos maradjak. Nagyon nehéz kérdés a hivatás kérdése. Nekem van még annyi kérdésem a fához, és látok még annyi lehetőséget a kobozban, hogy igen, szeretném még aktív hangszerkészként látni ötven évesen is a saját hangszereimet.

A koboz iránt érdeklődőknek ajánljuk HANKÓCZI GYULA Egy kelet-európai lantféle – a koboz című cikkét. (Ethnographia, Bp. 1988 3-4. szám)

A Búzaszem Alapítvány hangszerbeszerzése az Emberi Erőforrások Minisztériuma által működtetett Csoóri Sándor Alap támogatásával valósult meg.