Rövid az élet ahhoz, hogy az ember egyfélét csináljon!

Csiki Lóránték gödi háza pontos tükre a benne élőknek. Mesés és érdekes, színes, barátságos, van benne tér a képzeletnek. A vesszőkosarakban virágok száradnak. Vajon mi lesz belőlük? Tea, virágszövés vagy valami más, amiről még csak nem is hallottam? Ha végigkérdezgetném az összes érdekes tárgy, falon lógó idézet és kép, valamint az elém vágtató kutyusok történetét, akár életrajzi könyvet is kerekíthetnék belőlük. Szerencsére Lóri bácsiból kérdések nélkül is megered a mese, ezúttal saját magáról. Ismerjétek meg Csiki Lóránt kézművest, mesemondót!

Ha lesz egyszer a művészeti akadémián kontár tanszék, akkor én leszek a tanszékvezető, mert én mindent szeretek kipróbálni. Ettől lehet élvezni, amit az ember csinál. Van, aki beleszorul egy szakmába, és egy életet abban él végig. Az is csodálatos, mert ki lehet benne teljesedni. De amikor az ember mindent kipróbál, mindennel játszhat, mindent továbbadhat, van egyfajta szabadsága. Úgyhogy én egy ilyen csapongó kézműves vagyok.

Mit gondolsz, vannak a kézművességnek és a mesemondásnak közös gyökerei?

Az ember életében felbukkannak kulcsfigurák, akik hatnak rá. Én Borsod megyében, egy kis faluban nőttem föl, Kurityánban. Ez egy bányászfalu. A közepében volt egy kicsi ősfalusi rész, körülötte betelepült bányászok laktak. A jeles napok nálunk kimerültek a húsvéti locsolkodásban és a karácsonyfa-állításban, meg volt a bányászembernek a bányásznapja, ezek voltak az ünnepek. De volt egy könyvtárosunk, Laki Lukács László, aki után én mint az utánfutó mentem. Tízéves koromban édesapám meghalt, és a könyvtár odaköltözött a szomszédunkba. Az életem része lett. Azóta is, ha bemegyek egy könyvtárba, keresem azt a könyvtárillatot. Nálam valahogy összekapcsolódott a könyv és a kézművesség. Mert Laci bácsi olyan ember volt, hogy ha valamit lehozott a padlásról, abból szövés-fonással, kenderfeldolgozással kapcsolatos eszköz lett. Emlékszem a szövőszékre, amikor rálépett a pedálra és kinyíltak a szálak. Rálépett a másikra, és megmozdultak. Ez mindig elvarázsolt. Olyan volt, mint a csoda. Megtanított szőni, de valahogy ez úgy elsüllyedt.

Ezek szerint nem kézművesnek indultál?

Egyszerű falusi gyerekként elindultam a szakmunkásképzőbe, de rájöttem, hogy az kicsit zsákutca, mert onnan nincs tovább. Amikor az iskolába jött egy tiszthelyettes hallgatókat toborozni, elmentem hivatásos katonai pályára. Két év múlva ifjú tiszthelyettesként elindultam gimnáziumba. Az ember délelőtt osztotta az észt a katona bácsiknak, délután meg kapott egy egyest, mert nem volt meg a matekházija. Közben a kézművesség valahogy búvópatakként ott volt bennem mindig. Fogott az ember egy darab botot, megfaragta. Adélommal ’90-ben összeházasodtunk, akkor elhoztam Tapolcáról a relikviáimat, volt köztük például két darab fa, összekötve egy madzaggal. Ne kérdezd, hogy miért. Házasságkötés után elmentünk Borsodba, és megkerestük Laki Lukács Laci bácsit. Azzal fogadott, hogy van egy szövőszéke, nem vesszük-e meg ezer forintért. Valahogy összeszedtük az árát, fölraktuk a Trabant tetejére, elhoztuk, és összeállítottam. A gyerekkori emlékek pedig kezdtek előjönni. Először rongyszőnyeget szőttünk, örültünk neki, hogy már ezt is tudjuk. Később megpróbálkoztunk a vászonnal.

Egy felhívás során kézműveseket kerestek, akkor találkoztam Bajovics Rózsával. Egyszer csak mondja, hogy megyünk a Mesterségek ünnepére. Kivittem a szövőszékemet, és az emberek szőttek rajta. Később elhívott, hogy csináljak hangszert. De hát, azt én nem tudok! Ellestem a másik kézművestől, aztán már tudtam. Aztán szólt, hogy mártsak gyertyát. De azt sem tudok! Dehogynem. Azt is tudtam. Szóval addig dobált a fára, hogy majommá változtam. Amikor gyerekekkel dolgozom, én is kiadom a munkát: ezt és ezt és ezt csináld! És akkor elengedem. Mikor nagyon szakad róla a víz, picit pöccintek rajta, de utána hagyom, hadd főjön a saját levében, abból is tanul. Szoktam nekik mondani, hogy egy tábla csokiért lehet kérdezni, ezért inkább próbálják egyedül!

De mikor elkészülnek, megkérdezem: „Na gyerekek, segítettem?” „Hát, Lóri bácsi, nem segített.” „Akkor meg tudod csinálni? Látod milyen ügyes vagy? Egyedül megcsináltad elejétől végéig, pedig csak egyszer mondtam el.” Az önbizalmat, ahogy én kaptam, ugyanúgy próbálom továbbadni. És ez működik. Ezek a ridegtartott gyerekek szépen beülnek a rendszerbe, és utána már félszavakból megértjük egymást.

A mesemondás a kézművesség mellé úgy született, hogy voltak holt idők a gyerekeknél. Vannak feladatok, amikben segíteni kell, akkor egyszerre csak egy gyerekkel tudok foglalkozni. Sokszor voltunk együtt Néder Norbi kollégámmal, a Ládafia Bábszínházzal rendezvényen. Megkértek, hogy amíg az előadás tart, ne nagyon kopácsoljak. Odaültem én is az előadást nézni, és az Együgyű Mihókot elhallgattam tőle. A táborban aztán a fekete dió fűrészelésénél az az egy gyerek, akivel dolgoztam, koncentrált, de a többi csibészkedett. Így aztán fűrészelés közben elkezdtem, hogy „egyszer volt, hol nem volt”, és éreztem, ahogy formálódik a mese. Kutakodni kezdtem: van még ilyen Mihók? Hát az Ilók és Mihók! Az lett az első része. Keresgéltem tovább. Volt egy kicsi kutyácskás mese, az lett a harmadik része. Aztán Pál Pista bácsitól hallottam a Fakereszt című mesét. Szépen lassan elkezdtek megtalálni a mesék. Néhány évvel ezelőtt Virág lányom mondta, hogy ő megy népmesetanfolyamra. Kaptam az alkalmon, beiratkoztunk együtt a Hagyományok Házába. Ez megint fordulatot tett az életembe, mesemondóvá lettem. És az emberek rögtön megtaláltak mint mesemondót.

Könnyen ment neked a mesemondás?

Nem mondom, hogy olyan rengeteg energiát kellett belefektetnem. Egy mesemondónál mindig kérdéses, hogy milyen szókincset használjon. Sok budapesti elkezd fölvenni egy erdélyi vagy moldvai tájnyelvet, jól működik, de hát nem a saját élménye. Én nagyon szerencsés vagyok, mert Borsod megyében nőttem fel, Edelényben nyaraltam sokat a nagyszüleimnél. Ahogy ott Mari nénje mondta, én azt a szókészletet használom. Például tegnap a skanzenben ahogy meséltem: „Fogta az asszony a síkálót. Tudjátok, mi a síkáló? Hát, nyújtófa.” Na, úgy már tudják. Például, ha kívülről meg kellett tanulnom egy memoritert, nem ment. Még ma is, amíg megjegyzem egy népdal szövegét, nyolc sort, végem van. De ha egy mesét elolvasok, szépen elkezdem összerakni, építgetni. Erre volt nagyon jó a népmesetanfolyam, megtanítottak, hogy mit tehetsz egy mesével, mit nem tehetsz. Nagyon kötött műfaj, és mégis nagyon szabad.

Másképp mesélsz gyerekeknek és felnőtteknek?

Persze. Gyerekek közt is megvan a különbség. Ha ott van egy kicsi óvodás, megvan, hogy mi az a terjedelem, mi az az információmennyiség, amit elbír. Oda nem vesszük elő a nagy hosszú tündérmesét, mert nem tudja végigfigyelni. Nagyobbaknál már jönnek a kemény történetek. Régen a mese a felnőtteké volt. Ott volt a fonóban, a közösségi alkalmaknál a mesélő, ott voltak a felnőttek, folyt a munka, a mesélő mesélt, a gyerekek meg próbálták messziről kihallgatni. Mint ahogy az én gyerekkoromban ott volt a tévé, este nyolckor kezdődött a Derrick felügyelő, a szüleim ülhettek a fotelben, mi meg úgy suttyomban, az ajtóból nézhettük. Akkor került át hozzánk a mese. A mesékben bizony durva dolgok is történhetnek, ezt nem szoktuk átadni a kisebbeknek. Bár én a meséket is megpróbálom családbaráttá tenni. Ha egy családot lehet a mese végén egyesíteni, akkor úgy mesélem, mert úgy van rendjén. Pont ez a népmesékben a jó, hogy igazítható. Valami történés van, szól a harang, vagy földől egy szék, azt már bele is szőttük a mesébe. Felnőtteknél már természetesen jönnek az úgynevezett zsírosabb mesék az éjszakai mesekocsmákban. Hát, őket sem a gólya hozta, ez mindig is izgatta a fantáziát.

Van-e kedvenc meséd?

A Fehérlófia. Ez gyerekkoromban is megvolt már, emlékeztem rá, felnőttként rátaláltam, megtanultam. Vanyarcon van egy tábor, cigány gyerekeket táboroztatnak, oda lementem hétfőn kézműveskedni, elmeséltem a Fehérlófiát. Pénteken mentem még egyszer, mondja Erzsók néném, hogy ezek a gyerekek a héten eljátszották a Fehérlófiát. Több dolgot meséltem már nekik, de őket ez megérintette. Akkor biztos van benne valami. Nem tudom, hogy milyen jelentést hordoz, én nem szoktam belemélyedni, hogy most melyik jelkép hová, mit mutat. Ez olyan, mint amikor tojást írókáznak a Búzaszemben. Ott vannak azok a minták, nekünk már gereblye, meg fenyőág, meg rozmaring, de ezek valamikor mind jelentést hordoztak. Nem keresem, de biztos működik és biztos hat.

Én elég későn kezdtem érni az olvasásra. Már hetedik-nyolcadikos voltam, még csak akkor jöttek a Benedek Elek-mesék, amikor a többiek már a Nagy indiánkönyvet nyúzták. Nagyon szerettem őket, most is itt vannak szépen a polcon. Azóta is azt szoktam mondani, hogy kedvencem a magyar népmese. Abból sem mindegyik. Az ember olvas egy csomó mesét, és akkor egyszer csak megfog. Az sem mindegy, hogyan van föltálalva egy mese.

Sokan azt mondják, hogy Benedek Elek nagyon lecsupaszította a mesét. Átformálta, hogy egy polgári réteg számára is fogyasztható legyen. Ha leírta volna tájnyelven, azt nehéz lett volna olvasni az embereknek. De én nagyon szeretem, mert minden mesének ott a váza. Én majd azt fölöltöztetem!

Digitális világunk felgyorsult közegében meg tudnak élni a mesék?

Hogy gyorsul a világ?! Tavaly márciusban behúzták a vészféket. Megálltunk, és mondták, hogy ezután már nem ugyanúgy fog elindulni. Nem is kell. Én magam is elkezdtem kicsit lelassulni. A digitális világban nagyon sok lehetőség van. Itt van ez az okostelefon. Ha jóra használod, jó! Például valaki kérdezi: „Hogy is van ez a kötélverés?” „Vedd elő az okostelefont, fölvesszük, emlékeztetőnek jó.” Mindent lehet, mértékkel, ésszel. Ezt próbálom meg átadni a gyereknek is.

Amikor átmegyünk cimborákhoz, szólok: „Ne YouTube-ozz, beszélgessünk!” Vagy megy a tévé. „Kapcsold ki akkor is, ha nincs rajta hang.” Onnan jön a fény, az ember szeme félig ott van. Próbáljunk kapcsolatban maradni! Nekünk is itt a tévé, de megválogatom az információkat meg azt a filmet, amit beeresztek az életembe. Olyat, ami engem épít.

A munka során is így van. Az a tábor, ami épített, abba elmegyek legközelebb is, és megcsinálom. Ha nem stimmel valami, lefáradva jövök haza, nem megyek. Mert van az a tábor, ahová lemégy a világ végére, minimális pénzért, és úgy jössz haza, dalolva az autóban, mint a bolond, mert olyan jól érezted magad. De ami engem rombol, azt nem vállalom. Olyat csinálok, amit szeretek, ami épít és amit élvezek. Nem vagyok kényszerpályán.

A hagyományos közösségek felbomlása hatalmas feladatot ró minden mai emberre. Veled beszélgetve az embernek az az érzése, hogy jó közösség vesz körül. Mitől alakult ez így?

Elmondok egy példát: Vanyarcon vettünk egy parasztházat, hogy legyen hova menni a mesemondókkal. Messengercsoportot alakítottunk, azon keresztül szerveződünk. Mindig van pár ember, aki jönni tud, elvégez egy munkát, vagy bele tud tenni valamit a közösbe. Itt elindult egy kalákamunka. A kalákába szerveződés, a közös munka azt jelenti, hogy együtt teremtünk. Böjte Csaba szavait fogadtuk meg: „Ne harcolj a sötéttel, gyújtsál fényt!” Illetve van egy másik ige az életünkben: „Gyakoroljátok a vendégszeretetet, mert sosem tudjátok, mikor engedtek angyalokat az otthonotokba.” Közösségeket kell teremteni, és nem bezárkózni. A pandémia alatt sem engedtük el egymás kezét. Szilveszterkor is együtt, Messengeren keresztül koccintottunk. Lehet, hogy nem volt olyan hangulata, de ott voltunk egymásnak. Fontos, hogy kapcsolatban maradjunk. Tenni kell érte. Például a nagy öregeket felhívni: hogy vagy? Merd megköszönni, még amíg tudod, hogy ennyit tett! Nehezen viselem, amikor valaki elmegy, a többiek meg kiírják a Facebookra, hogy „Legyen neked könnyű a föld!”. Mondtad neki életében, hogy számított neked? Nem? Akkor nem ér semmit! Nem tudom, mi van azután, hogy elmentünk, de szerintem már nincs élő kapcsolat. De míg itt vagyunk, addig megdicsérhetjük egymást, és elmondhatjuk egymásnak a jót. Azzal építünk. Utána már késő bánat ebgondolat! Nekünk kell jóvá tenni a világot. Ébred egy nemzedék, és nem csak a Búzaszem Iskolában, úgy gondolom. Ha itthon belecsöpögtetted a kisember lelkébe, hogy hogyan kell neki egy-egy mécsest meggyújtani, hogyan kell fogni egymás kezét, akkor bizony a csillagos égig meg sem állunk.

Hogyan látod a Búzaszem Iskolát?

Itt egészséges keresztény lelkületű embereket nevelnek. Nem a dogmát, nem a hittant, hanem életérzést adnak át. Amikor ezek a gyerekek leülnek az étkezéshez, föltálalod nekik azt a párizsit, amiben benne van az E17, olyan áldást mondanak rá tiszta szívből, hogy mire megeszik, az tényleg áldássá válik. Ha a Teremtővel az ember jó kapcsolatban van, Jézus Urunktól tud segítséget kérni, akkor neki minden sikerül. A keresztény ember azt mondja: mi Jézus kiválasztott népe vagyunk, ott van mögöttünk teljes apparátussal, meg tudok csinálni bármit! Nem vagyok egyedül a világban. Az ateisták azt mondják, ők magukban bíznak. Igen, így is lehet. De nekünk mennyivel nagyobb segítségünk van? A Búzaszemben a hit belülről jön, anélkül, hogy erőszakot tennének a gyerekeken. Ez a lényeg. És az, hogy a néphagyománnyal ilyen szépen összefonódik. Hiszen a jeles napjaink is a keresztény ünnepekre épülnek. Sok helyen jártam, de ez mindig egy más iskola lesz és egy csoda, amely igenis javára válik gyermeknek, felnőttnek, az egész közösségnek, mindenkinek.