Sodró áramlat a népzene oktatásban

Beszélgetés Bese Botond dudással, népzene oktatóval | 2020. december 11. | Mokos Béla


Bese Botond dudás tanítványait 7 éves kortól kezdi dudára oktatni úgy, hogy a hangszert 3 év alatt fokozatosan felépítve adja a kezükbe. A kis dudások így nemcsak a hangszert ismerik meg alaposan, hanem a zenetanulás kezdettől élményt nyújt számukra, miközben az egyszólamú muzsikától eljutnak a többszólamú, bourdon hangzásig.

Csongor fiamat, aki nálunk a középső gyerek, Botond tanította meg dudálni. Így kerültünk kapcsolatba egymással, mint tanár és szülő a Búzaszem Iskolában. Emlékszem, amikor először megláttam őt, Deák Bill Gyulát juttatta eszembe, akit akkor még jobban ismerni véltem - persze csak a televízió képernyőjéről. Ma már mindez jócskán fordítva van. Az együtt eltöltött időszakban volt sok közös élményünk, koncertek és fesztiválok, táborok és utazások, beszélgetések és poharazgatások. Együtt szerveztünk több dudástalálkozót, elkészítettük a dudaoktatás honlapját, kiadtunk egy nagylemezt.

Aztán 2018-ban mit sem sejtve vettünk részt a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatának Nemzedékről nemzedékre című konferenciáján, ahol az előadások témája anyanyelvű kultúránk működési rendjét igyekezett körüljárni. Nem szégyen bevallanom, hogy itt találkoztam először Turi András előadásban Csíkszentmihályi Mihály 1991-ben publikált, azóta az egész világon ismert áramlat élmény elméletével.

Csíkszentmihályi könyvét azóta sikerült elolvasnom. A hazai kiadás előszavában egy igen értékes, a szerző által elmesélt alábbi rövid történettel találkozhat a magyar olvasó:
„Emlékszem, amikor körülbelül hétéves voltam, és valami iskolai dolgozatot böngésztem, próbáltam ritmusban énekelni a feladatot. Édesapám, aki rendszerint tudta, miről beszél, rám szólt: „Ne keverj munkát mulatsággal! A kettő nem megy együtt." Azt hiszem, azért emlékszem erre az esetre, mert ez volt az első alkalom, amikor biztos voltam abban, hogy a felnőtteknek sincs mindig igazuk.”

Ezeket a gondolatokat forgatva a fejemben kerestem fel Botondot a nemrégiben elkészült, alig néhány négyzetméteres zenekuckójában azzal a szándékkal, hogy a zeneoktatás áramlat élményéről beszélgessünk. Vagyis arról az évtizedes kísérletéről, amikor a keményen elvégzett munkát mulatsággal fűszerezzük.

Diskurzusunkat a szomszédos kis kuckókból átszüremlő furulya- és tekerőszó hitelesítette.

Bese Botond dudás

Az általad idézett történetről eszembe jutott, amikor egyszer zenész barátomnál látogatóban voltam Nógrádban. Nála töltöttem az éjszakát egy hangulatos kis parasztházban. Nyár volt és hétvége. Másnap reggel napkeltekor ébredtünk. A vendéglátóm nem is húzta az időt, már ment is a kertbe füvet kaszálni, ellátta az állatait, majd bejött a házba és így szólt: „Figyeld meg majd 9 óra körül, amikor megelevenednek a szomszédjaim, akik a hétvégi házakba járnak ki, elkezdik pöfögtetni a zajos és büdös benzinmotoros fűkaszát, ami rendszerint lefullad, amitől idegesek lesznek és káromkodnak. És közben ugyanazt a feladatot csinálják, amit én az előbb végeztem. Csak hogy nekem ez imádkozás, nekik meg méreg.” Ebből a kis történetből is leszűrhető a tanulság, hogy nem mindegy, hogyan éled az életed, hogyan viszonyulsz a feladataidhoz.

Ide, a beszélgetésünk elejére hoznék másik gondolatot is Csíkszentmihályitól. A pszichológus író megkérdőjelezi azt a gondolatot, hogy a tudás gyökerei keserűek, de a gyümölcsi édesek. Te hogy vagy ezzel?

Egyetértek, vagyis én is megkérdőjelezem. A tanítványaim szívesen jönnek órára, felkészülnek és haladni akarnak. A táncházak alkalmával, ahol ők mellettem fújják a dudát, nem érzékelem rajtuk a lámpalázat, sőt, inkább belefeledkeznek a muzsikálásba.

Bese Botond dudás

Az elmúlt évad népzenei fejlesztő tevékenységeinek középpontjában a táncházi muzsikálás fejlesztése állt. Immár kilencedik éve annak, hogy az UNESCO felvette a táncház módszert, mint a szellemi kulturális örökség megőrzésének magyar modelljét a szellemi kulturális örökség legjobb megőrzési gyakorlatait számon tartó regiszterébe. Mesélj egy kicsit arról, hogy te magad mikor jártál életedben először táncházban?

Gyerekkoromban a néphagyomány nem volt jelen nálunk, de még a hangszeres zene sem. Mindezt magam kerestem meg fiatal felnőttként. Akkoriban rockzenét és bluest hallgattunk a barátokkal. Volt egy zenekarunk, és mi is próbáltunk ilyen zenéket játszani, de nem léptünk fel soha sehol. Mindössze annyiból állt a karrierünk, hogy hétvégenként összejártunk próbálni, és elszórakoztunk. Aztán 1996-ban, amikor a millecentenáriumi év volt, érdeklődőként eljártam azokra a rendezvényekre, ahol az ősi magyar kultúrát népszerűsítették. Jól emlékszem arra, hogy ha abban évben kilátogatott az ember egy szabadtéri rendezvényre, akkor biztos lehetett benne, hogy ott jurta táborral, solymász bemutatóval, lovasíjászattal találkozik. El is kezdtünk két barátommal Kassai Lajoshoz járni lovasíjászni, miután meghallgattuk az előadását. Közben pedig a baráti társasággal táncházakba is eljárogattunk szórakozni. Persze csak néhányan voltak hajlandók eljönni velem. Közülük is volt, aki azt mondta, hogy köszöni szépen, de itt teljesen idegennek érzi magát. Közben az egyéb eseményeken, lovasíjász alkalmakon megismerkedtem olyan emberekkel, akik nyitottak voltak a népzenére, és így formálódott a társaság. A táncházakban kezdetben csak figyeltük, hogy ez hogy megy, mi a szokás. Volt tánctanítás, hát beálltunk. Volt nótázás, megtanultunk pár dalt. Aztán meg beszereztünk egy-két ilyen kazettát. Akkoriban még kazettán is kaphatók voltak a népzenei lemezek. Hallgattuk a népzenét, és egyre többször jártunk el a táncházakba. Most már nem tudnám megmondani, hogy éppen aktuálisan hol vannak jó táncházak, de akkor naprakészek voltunk, hogy a hét melyik napján Budapest melyik pontján van nagy élet.

Emlékszel arra, hogy pontosan hol voltak azok a táncházak, ahová ti eljártatok?

Jártunk a Molnár utcai közösségi házba, ami azóta áthelyeződött az Aranytízbe. Az Almássy téren is voltak nagyon jó táncházak. Akkor talán még nem indult el Csoóri Sándorék klubja a Reviczky utcában, a Károli Gáspár Egyetem pinceklubjában, de nem sokkal később az is működött. A Fehérvári úti FMH-ban volt mindig moldvai táncház a Zurgó Együttessel, és ennek „párjaként” a Marczibányi téren a Tatros Együttessel.

Akkoriban hány éves voltál?

Tizenkilenc-húsz.

Ezeknek a kezdeti impulzusoknak köszönhetően aztán történt veled valami…

Igen, ezekből töltekezve ’98 őszére megszületett bennem az elhatározás, és egyszer csak ellátogattam az Óbudai Népzenei Iskolába azzal a szándékkal, hogy beiratkozzak kobzolni.

De végül nem lettél kobzos. Mi is történt azon a napon?

Addig a napig dudával sem találkoztam életemben, és még akkor sem gondoltam rá, amikor bekopogtattam a zeneiskola ajtaján. Azzal a szándékkal állítottam oda, hogy beiratkozom kobzolni. Arra gondoltam, jó lesz az nekem a gitár után. Kobzos Kis Tamás éppen akkor nem tartózkodott a zeneiskolában. Mondták, hogy várjam meg. Amíg várakoztam, elkezdtem hallgatózni, és benyitottam néhány terembe, ahol éppen zenéltek. Így a dudásokhoz is, ahol Istvánfi Balázs órát tartott. Kérdezte, hogy mi van, ki vagyok, majd mondta, hogy jó, rendben van, üljek le és hallgassam őket. Az, amit hallottam, egészen fölkavaró érzés volt, így akkor és ott el is határoztam, hogy hagyom is a kobzot. A dudateremből mentem egyből a titkárságra, és beiratkoztam dudára.

Bese Botond dudás

Ez merész vállalkozás lehetett a részedről, ha ott találkoztál először dudával.

Soha nem játszottam fúvós hangszeren sem azelőtt. Nem tudom, mi a nyitja, de vannak olyan lelkületű emberek, akik valahogy rárezegnek az őskultúrával kapcsolatos dolgokra. Nekem is volt már néhány olyan jelenet az életem során, amikor első látásra vagy első hallásra lúdbőrzött a karom. A dudával való találkozásom ilyen volt. Nem csak az eszemre hatott, hanem valami egészen más, mélyebb érzéseket kavart fel bennem.

És akkor kezdted te is a prüntyögést, ahogy mindenki más, köztük a te tanítványaid is 7-8 éves korban?

Igen, pontosan. Emlékszem, hogy az összes spórolt pénzemet összeszedtem, és mindenkitől azt kértem karácsonyra, hogy pótolják ki, ahogy tudják, mert készíttetek egy dudát Istvánfi Balázsnál.

Megvan még ez a hangszer?

Megvan, de már nem használom. Eltettem emlékbe.

Amiről eddig beszéltünk, annak majd’ 25 éve. Milyen a kapcsolatod ma a táncházakkal?

A budapesti táncházakkal ma már nem nagyon vagyok tisztában, mert ezekben nem vagyok jelen. Családos lettem, elköltöztem, és más az életritmusom. Viszont, amit akkor magamba szívtam, azt hasznosítani tudom a Búzaszem eseményein. Igyekszünk olyan táncházi légkört kialakítani, ahol az értékes és hasznos oldalait éljük meg. A mi táncházainkban több nemzedék van együtt, vagyis családokra koncentrálunk. A muzsikálás is úgy történik, hogy a tanárok és a növendékek együtt játszanak, így a táncházas muzsikálás fortélyait át tudjuk adni. Ez teljesen más műfaj, mint a színpadi zenélés. A táncházakban élő kapcsolat alakul ki a táncos és a zenész között. Mi zenészek figyeljük a tempót, az igényeket, és próbáljuk kiszolgálni ezeket. Aztán a tánctanítás során a kezdőbbek a jobban figurázó táncosok lábáról lesik el a figurákat. Továbbá minden táncháznak van házigazdája, táncmestere, aki terelgetni az eseményt, indítja a táncokat. De mondhatnám azt is, hogy a közönség is segíti a légkört, mivel táncházaink batyus jelleggel működnek, mindenki hoz valamit, süteményt, kolbászt, szörpöt, bort, mikor mi a megengedett, attól függően, hogy hol van a helyszín.

Ezek szerint búzaszemes táncház nem csak a Búzaszemben van?

Próbáljuk a táncházakat a maguk teljességében megismertetni. Éppen ezért ma már nem csak az iskolában tartunk táncházakat, hanem családoknál, házaknál is, ahol a légkör még inkább hasonlít az eredetire.

Bese Botond dudás

A néphagyomány felelevenítésén túl, mintha arról is szólna mindez, hogyan lehet közösséget formálni.

Igen, így van. Táncházaink a közösségről, a közösségi élményről is szólnak. Mindez szervesen illeszkedik a Búzaszem nevelési rendszerébe. Amit évközben tanulnak a gyerekek, azt látják megelevenedni a szülők a mulatságban. Látják, hogy a gyerekeik táncolnak, mert ismerik a táncokat. Úgy kezdődött mindez, hogy a szülők leginkább csak álltak a táncparkett szélen, és nézték, ahogy a gyerekek táncolnak. Persze jó élmény nézni a szülőnek a gyerekét, ahogy táncol, de aztán egyszer csak megszületett a vágy bennük is, hogy akkor most már ők kipróbálnák mindezt. Így indultak el az esti felnőtt néptánc műhelyeink. Néhány év elteltével aztán megteltek a táncházak táncoló szülőkkel. Aztán pedig, mintegy következő lépésként elkészítettük az Aprája CD-t, amelyen a tanárok és a diákok együtt zenélnek. Ezzel bevittük a körülöttünk lévő családok otthonába a népzenét, mert az biztos, hogy a lemezen szereplő mintegy ötven gyerek családjaiban megmutatták azt a nagyszülőknek, unokatestvéreknek, keresztszülőknek. Feltételezem, hogy a hétköznapokban többször is bekerül az Aprája lemez a lejátszóba.

Mindannak a nevelő munkának, amit a Búzaszemben végzel, volt olyan időszaka, néhány évvel ezelőtt, amikor számos hazai és külföldi zenei rendezvényre kaptál meghívást, és vitted magaddal a növendékeid. Egyik népzenei eseményből úgy estetek át a másikba. A szereplések a tanítványok életét is formáló élménnyé váltak. Okozott-e nehézséget a hiányod a családi életben?

Kaptam ezért néha, de nagyon rendes, türelmes volt a feleségem. Akkor még talán csak egy gyermekünk volt búzaszemes diák, és még otthon volt a feleségem a kisebbekkel. Nem akarom szépíteni, biztos megterhelő volt ez neki, és én is éreztem, hogy ez már túl sok. Úgy vélem, hogy amikor olyan nagyon sokat mentünk a diákokkal, az már túllendülés volt, ami hosszú távon nem tartható. A tavalyi évben valamivel kevesebb dolgot vállaltam. Jártunk itt-ott a növendékekkel, de már nem volt úgy túlpörgetve, ahogy korábban. Az idei év viszont mindent lenullázott, mert nem volt kérdés, hogy hová mehetünk járvány idején zenélni.

Lehet mondani, hogy te az áramlat élményt akkor is megadtad a tanulóidnak, amikor még nem volt Csoóri program, vagyis nem volt erre külön finanszírozás, hanem csak a lelkesedés vitt. Most ugyan van finanszírozás, de itt van velünk a járvány is, és így összességében nehezebb dolgod van. A korábbi lendületnek van-e máig érezhető hozadéka, ami most átsegít ezen a nehéz éven?

Tíz év alatt kikristályosodott a tanmenet, vagyis felgyülemlett annyi tapasztalat, hogy milyen típusú zenéket milyen korú gyerekeknek lehet jól tanítani. Az oktatás során nem csak repertoárt alakítunk ki, hanem készségfejlesztés is zajlik. Ha valakinek teszem azt, nem megy egy díszítés, akkor abba nem feltétlenül bonyolódunk bele, hanem tanítok neki mást, ami jobban megy. Ezekkel az apró kitérőkkel észrevétlenül gyakoroljuk azokat az ujjmozdulatokat, amelyek korábban nem mentek, és végül visszajutunk oda, ami megakadást okozott. De gondolom ez más hangszeres tanulás esetében is hasonló módon történik.

A járvány idején nincsenek táncházak. Mégis hogyan tudod segíteni ebben a nehéz időszakban a hangszeres tanulást?

Amikor még nem volt járvány, de még csak gondolatban sem, elkészítettük a dudaoktatás alapfokú tanmenetét. Létrehoztuk a dudaoktatas.hu honlapot, ahol leckékre bontva elérhetők a kották és a dalszövegek, sőt, minden dal eljátszását videóra is vettük, így ha a tanuló szemben áll a monitorral, az pont olyan, mint ha én állnék vele szemben. Ez ugyan nem adja vissza az órák, és még kevésbé a táncházak hangulatát, de mégiscsak valamilyen szintű előrehaladást biztosít ezekben a hónapokban.

Segítse céljaink elérését azzal, hogy hírlevelünk olvasásával követi a Búzaszem történéseit!