Szíve járását hallom az időnek

A karácsonyi ünnepkör advent első napjától vízkeresztig tart. Korábban Szent Márton nappal kezdődött ez az időszak, ami a katolikus szokásrendben lerövidült. A karácsonyt húsvéthoz hasonlóan negyven napos böjt előzi meg. Az évkör népszokásai, a keresztény tanítás szerinti ünnepek rendje akkor válik valódi tudássá, ha ezeket átélve ismerjük meg. Csósza Zsuzska a Búzaszem Iskola tanítójaként több mint egy évtizeden át a keresztény magyar néphagyomány megélhető tanulása köré fonta oktató, nevelő munkáját. Pedagógusként gyűjtött tapasztalatait ettől az évtől mentortanítóként adja át. Mindeközben a Magyar Örökség Műhely létrehozásában is meghatározó szerepet vállal. A tanító lénye által sugárzott nevelésről, valamint a tanító magánéletének hitelességéről beszélgettünk az adventi készülődés idején.

Mire elérkezik karácsony, sokan csak úgy beesünk a karácsonyra a fa alá. Hogy van ez a te életedben?

Nagyon szeretném, hogy ne így legyen. Az egyik atya úgy mondta, hogy készüljünk, ne kikészüljünk.

Te hogyan érkezel meg Szentestére?

Igyekszem meghallani szíve járását az időnek, vagyis megérezni az idő lüktetését, ahogy érezzük a szív dobogását is. A csend és a hangoskodás állandóan váltják egymást az esztendő folyamán. Úgy mondják sokan, hogy aktív időszak és passzív időszak. Nagyböjt és advent a két kiemelt csendes időszak az évben, mindkettő a legnagyobb ünnepeinkre készülődés időszaka. Az ünnepet úgy lehet igazán megélni, ha előtte van ideje a rákészülésnek. Ez adja meg a hangsúlyt. A valódi ünnep nem érkezik meg az életünkbe felkészülés nélkül.

Mi indítja el az ünnepi készülődést, vagy másképp fogalmazva, mikor lépünk át a zajosabb időszakból a csendesebbe?

Sok ember van, aki nem ismeri a keresztény néphagyományt, mégis figyel a természetre. A keresztény ember ezt a tudást megkapja a keresztény hagyományból. Az, hogy a böjt negyven napig tart, egészen egyetemes tudás. A világ bármelyik részén, bármelyik vallásban így van ez. Az ember természetéből fakadóan ennyi idő kell ahhoz, hogy megérkezzék valahová. Ha visszaszámolunk karácsonytól negyven napot, akkor azt kapjuk, hogy Szent Márton táján kezdődik a felkészülés. A bizánci hagyományú egyház a görögkatolikusokkal együtt megtartotta ezt a szokást. Én magam római katolikus vallásban nevelkedtem, és eszerint is élek, mégis érzem, hogy a böjti időszak valójában nem az András-naphoz legközelebb eső vasárnappal veszi kezdetét. Mindannyian érzékeljük, hogy novemberben már sietve rövidülnek a nappalok, és kezdetét veszi a befelé fordulás, a sötét időszak. Évek alatt én magam megbarátkoztam a sötétséggel, mondhatni megszerettem az évnek ezt az időszakát.

Mi az, ami számodra szerethető a sötétségben?

Az életünk a fény és a sötétség kettősségében zajlik. Amikor világos van, akkor vagyunk éberebbek. A sötét időszakban meg úgymond passzívak vagyunk, magyarul mondva inkább szemlélődünk. A cselekvő és a szemlélődő lelkiállapotunk egyaránt jelen van az életünkben. Nyáron, amikor több a világosság, akkor mozgékonyabbak, tevékenyebbek vagyunk. Viszont amikor több a sötétség, akkor bekuckózunk. Ilyenkor mindenféle praktikát találunk ki, hogy meg tudjuk szeretni a sötétet. Ha úgy gondolunk erre időszakra, hogy ez a pihenés ideje, akkor a sötéthez nem a kellemetlent, hanem a kellemeset kapcsoljuk hozzá.

Hogyan képzeljem ezt el a mindennapokban? Többet szunyókálsz?

Adventben arra törekeszem hogy minél több pihenést adjak meg magamnak. Ezekben a hetekben a kávét elhagyom. Este korábban lefekszem, nem sajnálom erre az időt. Kevesebbet is eszem, így a testemnek nem az emésztéssel kell foglalkoznia, és több energiám marad az öngyógyításra, a méregtelenítésre. Mindezek együttesen segítenek abban, hogy a lelki dolgokkal többet törődjem. Megpróbálok egyszerre egy dologgal foglalkozni a kapkodás helyett. Igyekszem időben elindulni oda, ahová megyek. Ha tehetem, villanykapcsolás helyett gyertyát gyújtok.

Ez éppen ellentéte az újkori szokásnak, vagyis inkább úgy mondanám, hogy a popkultúrának. Közismert tény, hogy manapság az adventi időszakban vásárolnak legtöbbet az emberek. Vegyél, fogyassz, szórakozz jó sokat. Hogyan fordulhatott az adventi készülődés csendességben elmélyülő szemlélődése ilyen rövid idő alatt a visszájára?

A karácsony egyik fontos üzenete Isten emberré válása azzal, hogy Jézus a világunkba született. Mi emberek ajándék formájában fejezzük ki a másik iránti szeretetünket. Az ajándékozás hagyománya nagyon szép párhuzama Isten megtestesülésének, amikor a megfoghatatlan szellemi erő megfoghatóvá válik. Karácsony ennél fogva kétségtelenül az ajándékozás ideje. Ott van a kutya elásva, hogyha csak erre figyelünk, hogyha túlzásba visszük, ha mértéktelenül élünk, akkor a befelé fordulás és pihenés helyett kifáradunk és bosszankodunk, esetleg meg is betegszünk.

A sok munkának és az ezzel járó kifáradásnak is megvan az ideje az évben. Hoznál erre is példát a saját életedből?

Az utóbbi években szokásommá vált, hogy nyáron zarándokútra megyek. A zarándoklat során terheket teszek a testemre, kényelmetlenséget vállalok, nem a saját ágyamban alszom, cipelem a hátizsákot. Ahogy az adventi felkészülés, úgy a nyári zarándokút is arról szól számomra, hogy a lelkemben megtörténjék valamilyen változás. A különbség csupán az, hogy a fénnyel teli időszakban ez megerőltetőbb, ha úgy tetszik, kíméletlenebb módon történik. Adventben pedig épp ellenkezőleg azokra a cselekvésekre figyelek, ami lelassít, ami megfékez.

Az adventi készülődés is felfogható egyfajta zarándoklatként, ahogy napról-napra közelebb kerülünk karácsonyhoz. Nálatok a családban hogyan történik ez?

Igyekszem mindent fehérbe öltöztetni. A piros párnák helyet fehéreket rakok ki. Adventi koszorút készítek, amit az étkezéseknél meggyújtunk. Luca búzát vetek, aminek együtt figyeljük a csírázását. A kis betlehemet üresen teszem ki. Mikor kisebbek voltak a gyerekek, azt játszottuk, hogy a kis pásztorfigurákat mindennap egy lépéssel közelebb tettük a betlehemhez, és a kis Jézuskát csak Szenteste tettük bele. De ugyanilyen jó módszer az adventi kalendárium is, ami szintén azt jelképezi, hogy lépésenként közeledünk. Ez ugyan nem néphagyomány, de teljesen illeszkedik ehhez a szellemiséghez. Az adventi készülődés módja az, hogy lépésenként kerülünk közelebb a célhoz. Ugyanez a zarándoklat lényege is: minden lépésünkkel a cél felé közeledünk, és közben megéljük a csodákat. A tárgyak és módszerek, amelyek segítségével kifejezzük a közelebb kerülést Istenhez, segítenek az embernek abban, hogy kézzelfoghatóbbá váljék az ünnep. A néphagyományban is így van ez. Az adventi népszokások segítik az embernek elképzelni és megérezni azt, ami szavakkal nehezen átadható, amit nehéz megmagyarázni, vagyis az Isten közeledését.

Tanítóként ennek a tudásnak az átadására milyen lehetőségeid vannak?

A lehetőségeim kifogyhatatlanok. Tanítóként elengedhetetlennek tartom, hogy a készületet megéljem, mert a gyerekeknek leginkább így tudom átsugározni az adventi várakozás lelkiségét. A tanító személyisége az, amire a gyerekeknek leginkább antennájuk van. A mindennapi közös reggeli imát és éneklést nagyon szeretem. Számomra az egyik legnagyobb élmény az évben, amikor az iskola aulájában összegyűlik annak minden tanára és tanulója, sőt, a szülők is jönnek, és az adventi énekeket együtt énekeljük az adventi koszorú körül. Minden tanórát énekléssel kezdünk. Amennyire csak lehet lelassítom a gyerekeket is. Igyekszem arra ügyelni, hogy ne essem be az óra elejére, ne kapkodjak, ne adjak fel túl sok házi feladatot. Ilyenkor kevesebb új tananyagot veszünk, inkább az ismétlésre, az elmélyítésre helyezem a hangsúlyt, és kevesebb a számonkérés is.

Honnan van benned ez a tudás? Beleszülettél, belenőttél a keresztény magyar hagyományba vagy később tanultad mindezt?

Csákváron nőttem fel. Gyakorló katolikus családba születtem, ami akkoriban nem volt éppen kiváltság. Egész konkrétan az osztályból egyedül én jártam hittanra. A férjem pedig egy palóc faluban, Drégelypalánkon nőtt fel, ahol a körülmények ellenére a falu egésze kivételes módon őrizte a keresztény hagyományt. Azon a vidéken az emberek többsége templomba járó volt. Ugyanez nem volt elmondható Csákvárra, sőt, következménye volt annak, ha valaki keresztényként élte az életét. Nem lehettem őrsvezető, és csak kisméretű jelvényt kaptam. Azt mondták, hogy hiába akarok tanító lenni, az nem lehetséges. Van egy történet a családi legendáriumban, ami kifejezi, honnan is jövök. Úgy érzem, ezek a gyökerek meghatároznak engem. A grófi napszámosként dolgozó öreganyám szokta mesélni meghatódva, hogy a másik nagyapám, „a mérnök úr”, kezet csókolt neki mondván, hogy azt a kezet meg kell csókolni, amelyik a földet műveli.

És a néphagyomány?

A néptánccal a zsámbéki főiskolán találkoztam. Kezdetben csak azért jártam el a próbákra, mert az a fiú, aki akkoriban nekem udvarolt, komolyan táncolt. A próbákon én csak elnéztem, ahogy táncolnak. Ekkor tetszett meg nagyon a néptánc. Később indult kezdő csoport is, amit Tímár Sándor vezetett, így hát én is elkezdtem az alapoktól. Nagyon-nagyon tetszett nekem ez a világ.

Melyik volt a kedvenc táncod?

Persze alig tudtam megkülönböztetni a táncokat egymástól. Örültem, hogy a székit meg tudom csinálni.

Tanítóként hogyan tetted meg az első lépéseket?

A főiskola után a budai Pannónia Sacra Katolikus Általános Iskolában kezdtem el dolgozni, ahol nagyon erős volt a néphagyomány oktatása. Itt találkoztam Czárán Eszterrel, aki látta rajtam, hogy érdeklődöm, ezért figyelmembe ajánlotta a Magyar Hagyomány Műhelyt. A férjemmel ekkor már házasok voltunk, születtek a gyerekek. Akkor már rendesen be voltam oltva. Magyar népmeséket olvastam nekik, meg mondókáztunk. Úgy tanultam, hogy közben ezt éltem. És akkoriban egyszer csak elindítottam a káposztásmegyeri művelődési házban az Aranyalma foglalkozásokat gyerekeknek, ahol mesét mondtam, mondókáztunk és népi játékokat játszottuk. Ez volt az a pillanat az életemben, amikor biztos voltam benne, hogy ez az, ami kell nekem. A Műhelyben ismertem meg a Búzaszem Iskola néhány alapítóját is.

Mit tudott hozzáadni a már meglévő tudásodhoz a Magyar Hagyomány Műhely?

Nem értettem a felét sem annak, amit Molnár V. Jóska bácsi és Pap Gábor mondtak, de megéreztem, hogy náluk van a teljes tudás. Úgy voltam vele, hogy ezt én is tudni akarom. Minden olyan hétvégén, amit a Műhelyben töltöttem, átléptem egy másik dimenzióba. Ahogy aztán egyre mélyebben ástam bele magam a témába, feltűnt nekem, hogy a férjem családjában zsigerből tudják azt a hagyományt, amit én a Műhelyben próbálok a fejemben összerakni. Emlékszem például arra, hogy lelkesen értem haza egy ilyen hétvégéről, és meséltem a férjemnek, hogy képzeld, az ostyahordásról tanultunk, ő meg csodálkozva visszakérdezett, hogy - Ostyahordás? Hát én hordtam ostyát gyerekkoromban. - Alig hittem el, hogy ő abba nőtt bele, amit én felnőttként próbálok megérteni.

Kicsit leegyszerűsítve a helyzetet: a családodból lett a szakmai gyakorlat helyszíne?

Azt, hogy a néphagyomány valóban élhető, a férjem családján keresztül tapasztaltam meg. Itt értettem meg, hogy a néphagyomány nem egyenlő a színpadi csujogatással. Minden hétvégén, amikor hazalátogattunk, együtt végeztük az időszerű munkát. Ribizlit szedtünk, szüreteltünk, krumplit ültettünk, disznót vágtunk, és közben ment a tréfálkozás, egymás ugratása. Hogy például még tyúkot sem tudok kopasztani. Kitanítottak arra, hogy az utolsó szalmaszálat is el kell tenni, mert az egyszer még jó lesz valamire. Itt éreztem rá a tudás teljességének az ízére. Ezért én az anyósomat tartom a legnagyobb mesteremnek úgy a néphagyomány tanulásában, mint annak átélésében. Amit a Magyar Hagyomány Műhelyben szellemi síkon megtanultam, az a férjem családjában jött le a lelkembe.

Még most is zajlik ez a folyamat?

Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert idén végre meg tudjuk valósítani, hogy advent több vasárnapját is Drégelypalánkon töltjük. A misén olyan emberek között lehetünk, akik mind a hagyományban nőttek fel. Én úgy tartom, hogy ha Moldva a magyar néphagyomány egyik végvára, akkor a másik biztosan Palócföld. Ha tehetjük, év közben a közeli, tsitári kegyhelyre megyünk misére Mária-ünnepeken. Sokat meséltetem az anyósomat a régi életről, hiszen Ő mintegy 150 év történetében él, mert azt is meséli, amit Neki az öregek meséltek.

Szeretnék egy kicsit a női szerepekről is kérdezni tőled az ünnep kapcsán. Van-e különleges sajátossága annak, ahogy nőként és édesanyaként vagy jelen az adventi időszakban?

Nőként, feleségként meg családanyaként ugyanaz a dolgom otthon, mint tanítóként az iskolában, vagyis, ha én a Jóistennel rendben vagyok, akkor azt tudom sugározni otthon is. Számomra az advent a legmisztikusabb időszak az évben, amikor anyaként leginkább jelen kell lennem a család életében. Ez az az időszak, amikor tudatosan figyelek arra, hogy a hátteret adjam. A család többi tagja ilyenkor is aktív életet él. Ebben az időszakban különösen fontos számomra, hogy az otthon a megszokottnál is nyugodtabb hely legyen, ahová jó hazajönni, mert ott nyugalom van, rend van, tisztaság van. Ilyenkor arra is ügyelek, hogy a saját anyukámat vagy az anyósomat gyakrabban felhívjam. Vagy éppen többször hívom őket vendégségbe. Fontos az is, hogy én mint feleség és anya elérhetőbb legyek a férjemnek, a gyerekeimnek, hogy észrevegyem, ha a gyerekem beszélgetni akar velem. Ez az időszak az anyai kapcsolattartás kiemelt időszaka. Ezeket mindenki meg tudja tenni, még az is, aki ebben a rohanó világban él. Ezek apró dolgok, csak tudatosan kell rájuk figyelni.

A Búzaszem Iskolában, ahol nemrég még osztálytanító voltál, mi jellemzi az adventi időszakot?

Ha egy tanuló első osztálytól nyolcadig osztályig végig jár a Búzaszem Iskolába, akkor ő nyolc osztályfokon minden népszokást megtanul egyszer. De nem elég, hogy megtanulja, mert ennek nem ez a lényege, hanem az, hogy ő ezt ajándékba adja, tehát elviszi másokhoz és átadja az örömhírt. Ezt nagyon egyszerűen el lehet képzelni, vagyis a gyerekek csoportokba verődve elviszik a családokhoz ezeket a népszokásokat, és ott eljátsszák ezeket. Az adventi, karácsonyi népszokásokra nem színpadi előadásként kell gondolni, amit aztán megtapsolunk, hanem olyan szent játékként, ahol mi magunk is, akik visszük ezt a családok otthonába, ezáltal felemeljük a lelkünket. Arra a házra pedig, ahová elvisszük az ünnepet, áldás száll. Ha éppen a mi lakásunkba jönnek a betlehemezők, és miután elmentek, lehet érezni, hogy megszentelték az otthonunkat. A Búzaszem Iskolában ezt minden évben minden osztály tanulói megteszik a tanítójukkal együtt.

A családok életében ennek hatására érzel-e változást?

Hát persze. A szülők is megérezték ennek a varázsát, és több felnőtt csoport is verbuválódott. Ezek a kis csoportok már sok-sok éve elviszik más családokhoz az örömhírt. A férjemmel közösen mi magunk is része vagyunk egy ilyen szülői társaságnak. Számomra a karácsony attól igazi, amikor a betlehemezést végigélem, és így érkezem meg az ünnepre.

Ha valakinek, gondolok itt főként egy pedagógusra, a keresztény magyar néphagyomány eddig kimaradt az életéből, hogyan tudja mindezt a tudást megszerezni?

Számomra örvendetes, hogy egyre több ember érdeklődik ez iránt. Tanárok és tanítók is. A munkatársaimmal közösen arra jutottunk, hogy van már annyi tapasztalatunk és elegen vagyunk már ahhoz, hogy együttes erővel meg tudjuk tenni a következő nagy lépést. Ez pedig arról szól, hogy mindezt a sok tapasztalatot és tudást átadhassuk másoknak. Erre alapozottan alkottuk meg a százhúsz órás pedagógus továbbképzési programunkat Magyar Örökség Műhely néven. A képzést nemcsak pedagógusoknak szánjuk. Részt vehet bárki, aki érdeklődik, és többet szeretne tudni a keresztény magyar hagyományról.

Nem kérdezték még meg tőled, hogy a 21. században mi értelmét látod a hagyománynak?

Erre azt tudom csak válaszolni, hogy a néphagyomány nem múzeumba való, mert magáról az életről szól. Nem hagyományőrzésként tekintek rá. Persze őrizzük a hagyományt, de nem úgy, hogy betesszük a vitrinbe, hanem azáltal, hogy éljük és továbbadjuk azt másoknak, legfőképpen az utánunk következő nemzedéknek. Ha mi, 21. századi emberek ugyanúgy, ahogy őseink tették, eljátsszuk és átéljük, átimádkozzuk az ünnepeinket, akkor ez ránk is ugyanolyan rendező erővel hat, mint akár a száz vagy kétszáz évvel ezelőtti paraszti, falusi közösségekre. A rítusoknak mindig rendező szerepe lesz az ember életében.